Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Lovasversek, gondolatok....

 

Harcoltam mindig, mikor úgy gondoltam végre nyertem jött az újabb csata. Azokért kiket szerettem, azok ellen, akiknél azt éreztem, szeretnek, de tévedtem. Azt hittem az Élet alapja a szeretet, mely szívemből fakad, de mára rájöttem. Utamat kíséri hitem, tudom egyszer én is boldog, leszek. És azt is, hogy már semmi sem lesz olyan, mint egykor volt, én sem leszek olyan, mint valaha. De megbocsátom a megbocsájthatatlant, megpróbálom pótolni a pótolhatatlant és elfeledni az elfeledhetetlent! Úgy szeretek, mintha sohasem bántottak volna meg! Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mond a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy mond nekik "sajnálom","ne haragudj","kérlek","köszönöm", "szeretlek"és mindazokat a szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért.

Ha egy ló társává fogad, neked adja mindenét.
Erejét, kitartását, vad szellemét.
Cserébe nem kéri el mindened,
Elég neki megbecsülő szereteted!

Varga Gabriella: A LÓ

Zabolátlan õseimnek
nemes, büszke fejtartását,
rónák, puszták ménesének
szabad, szilaj vágtatását

hoztuk egykor át magunkkal,
hátunkon a magyarokkal,
tüzes vérrel, éles karddal,
izzó szemmel, viadallal,

tánccal, dallal, diadallal,
õs-zengésû magyar szóval –
mint történelmi ereklyét,
midõn áthágtuk Vereckét.

Árpád volt az õsvezérünk,
kivel új hazára leltünk,
Kárpátoknak lágy ölében,
Európa közepében.

Ezer éve immár ennek…
Hõs magyar nép, lovas nemzet
vívott érte ezer csatát,
lovon járva végig poklát.

Mindenhova elkísértük,
búját, baját megismertük.
Összefontunk jövõt, múltat,
hallgatva, mint sírva vigad.

Együtt húztunk nehéz igát,
ünnepeltünk Olimpiát.
Lovas nemzet, hõs magyar nép,
lovas múltja nem csak emlék.

Kincsem lett a büszkesége,
de ezzel még nincsen vége.
Délceg magyar lóra pattan,
hátamon már nyeregben van.

Terem babér, nyílik virág,
ámul majd az egész világ.
Kiscsikómnak párja nincsen,
õ az én kis drága kincsem.

 

 

 
A Himnuszról röviden.

Azért küldöm tovább, mert ebben az írásban sok érdekes információ van
a nemzeti himnuszunkkal kapcsolatban, és végül is nincs semmi
jelentősége annak, hogy valaki milyen politikai beállítottságú, vagy
hogy vallásos-e, vagy sem.


187 éves Nemzeti HIMNUSZUNK

 187 éve, 1823. január 22.én írta le Kölcsey Ferenc Himnuszunk szövegét
 szatmárcsekei magányában. Erkel Ferenc jó húsz esztendővel később
 zenésítette meg.

 Gyönyörű költői mű e 64 sor.

 A tudós irodalomtörténészek azonban nem túl gyakran emlegetik, hogy
 valójában miért is más ez, mint sok európai ország himnusza.

 Mindjárt válaszolok rá - három példával is:

 A németek például a Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in
 der Welt kezdetű szöveget ma már nem éneklik. A második világháború
 után - mondjuk így - a győztes Európa tiltakozott e megfogalmazás
 ellen, mert e szöveg ugyebár annyit jelent, hogy Németország mindenek
 feletti, mindenek felett áll - az egész világon. Megmaradt Haydn
 gyönyörű zenéje és ma, az eredeti himnusz-vers harmadik szakaszát
 éneklik a németek. - Bármily hihetetlen is, de csak 1991 óta.

 A Szovjetunió himnusza a soha nem létező szabadságot emberiség
 legnagyobb pusztítóit Lenint és Sztálin éltette évtizedeken át. A
 mostani Oroszországnak - mondjuk így a jogutódnak - csupán 10
 esztendős a himnusza.

 A franciáké, az úgynevezett La Marseillaise - a vérben álló harcról
 szól és fegyverbe hív.

 E rövidke európai példákat csak azért hoztam ide, hogy lássuk a
 legfontosabbat. Azt ugyanis, hogy a mi Himnuszunk nem éltet királyt,
 uralkodót, nem himnusza még a honszerző Árpádnak sem, az ország építő
 IV. Bélának úgyszintén nem, de még a diadalt diadalra halmozó Mátyást
 sem dicsőíti. A mi Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott,
 kétségbeesett nép IMÁDSÁGA a mi megtartó Istenünkhöz. Az irodalom
 tudós művelői tehát gyakran felejtik el - így emlegetni e csodálatos
 64 sort. Tehát, hogy ez egy KÖZBENJÁRÓ IMÁDSÁG: Isten áldd meg a
 magyart!

 Amíg nem volt Kölcsey Himnusza, addig is volt a magyarságnak
 összetartó, kollektív imádsága, a nép ajkán őrzött énekekkel. Nem
 minden időszakban, nem mindig azonos belső erővel, hiszen pl. az
 elmúlt század diktatúrái / 1919-re gondolok és az 55 évig tartó magyar
 bolsevizmusra / tűzzel vassal irtottak mindent, ami nem a parancsszó
 ideológiája szerint született. De mondom: voltak a nép ajkán őrzött
 énekek, pl. a Boldog- asszony anyánk, a Székely Himnusz (ne hagyd
 elveszni Erdélyt Istenünk), a reformátusok 90-ik zsoltára: "Te benned
 bíztuk eleitől fogva", vagy az evangélikusok "Erős vár a mi Istenünk"
 kezdetű Luther éneke.

 Tehát mindig az Isten segítségét, áldását kértük harcaink
 elcsüggedésünk, elnyomatásaink nehéz éveiben, vagy balsors tépte
 évtizedeink alatt.

 Ilyen Himnuszt tehát egyetlen európai nép sem mondhat magáénak, mint
 amilyet nekünk hagyott örökül a 33 éves Kölcsey, a szatmárcsekei szoba
 csendjében. A Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratban csak egy-egy parányi
 javítás látható, tehát szinte ömlött a tolla alól e felséges 64 sor.

 Sajnos mindmáig nem védi az Alkotmány nemzeti imádságunkat, pedig
 rátört a sorokra maga Rákosi is az 5o-es évek elején mondván: az
 mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza, vagy bármely ünnepség az
 Isten nevével kezdődjön. Alattomos terve céljából magához kérette
 Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, a
 szocializmushoz illőt. Kodály rövid választ adott az élet és halál
 diktátorának. Ezt mondta: ahhoz sem hozzátenni sem abból elvenni nem
 lehet. Kodály a fejével játszott ebben a percben, de akkor Ő már
 Kodály Zoltán volt, a magyar zenekultúra és művelődés világszerte
 megkérdőjelezhetetlen tekintélye.

 Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette, aki akkor a
 költészet, a haladó magyar gondolkodás legnagyobb vezéreként volt
 számon tartva itthon is, külhonban is, különösen Franciaországban.
 Írjon egy új Himnusz szöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá
 zeneszerzőt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: meg van
 az már írva.

 Miért fontos ma, hogy a hamar árvaságra jutó, betegségekkel küzdő,
 Kölcsey mit hagyott ránk e nemzeti imában?

 Azért fontos, mert a Himnusz megírásának napját január 22 .-ét 1989 óta
 a Magyar Kultúra Napjának mondjuk ugyan - ám a magyar művészetek,a
 kultúra a szemünk előtt silányul el vagy hever romokban.

 Ez az állapot kiállásra, kitartásra, s ha kell kiáltásra kell, hogy
 kényszerítsen minden jóérzésű, gondolkodó embert, a magyar
 értelmiséget pedig kötelezően.

 Mert látható módon megszűnt a tudás, a kultúra, az ifjúság oktatása és
 az Istenhit közötti sok évszázados, megbonthatatlan egység. Ez, amit
 mondok nem vallási, még csak nem is vallásossági és még kevésbé
 templomi kérdés. Mert ott, ahol az iskolaügy, tehát a jövő
 nemzedékének oktatása, nevelése csak tantervi, tantermi feladat vagy
 egyszerűen csak munka vagy pénzkérdés, - ott ezt az első számú nemzeti
 feladatot - elárulták!

 OTT, ahol nem a magyar nyelv és történelem a legfontosabb tárgy, ott a
 jövő sírját ássák a nemzetoktatást eláruló politikusok.

 OTT, ahol iskolákat zárnak be, vagy síneket szednek fel politikai
 parancsra - mindegy, hogy milyen indokkal - ott, azokon a helyeken
 temetők lesznek. Ha hagyjuk.

 OTT, ahol oly módon bomlik fel rend, hogy tanárverést látunk a
 képernyőn, ott, a kisebbség törvénytelensége tobzódik a többség felett
 egy - állítólagos jogállamban. Olyan kisebbségé, amely a
 Kárpát-medencében az elmúlt 6 évszázad alatt nemhogy egy templomot
 vagy iskolát, de még egy önsegélyező alapítványt sem tudott létrehozni
 magának, legjobb szándékú vezetőinek erőfeszítésével sem.

 OTT, ahol egy Magyar Bálint nevű, magát a kultúra és oktatás
 miniszterének mondó ember kijelentheti, hogy nem a tudás az
 elsőrendűen fontos az iskolákban, hanem valamiféle reformanyag
 ilyen-olyan elsajátítása - ott a szellemi rókák garázdálkodnak a
 nemzet udvarán.

 OTT, ahol a kabarében téma lehet az úgynevezett buta paraszt -
 nénikének öltözött férfiként - ott ország-idegenek uralják a televízió
 és rádió stúdióit. Akik e hazában nyilvánvalóan, nem érzik jól magukat
 Ezt a gyalázatot nem követhetnék el büntetés nélkül egyetlen európai
 országban sem. Hogy ugyanis ostoba közröhej tárgyává tegyék az ország
 egyik nemzetmegtartó erejét, a parasztságot.

 OTT, ahol a tovább tanuló gyerek miatt a családoktól elvesznek és nem
 adnak nekik, ott szellemi tolvajok járkálnak közöttünk és a társadalom
 legfontosabb sejtje a család ellen intéznek, előre megfontolt, sátáni
 támadást.

 OTT, ahol az emelkedő árak ellenére - lassan SEM tud szaporodni a
 családi könyvtár - csak és kizárólag a CD-k és DV D-k, - ott már a
 globalizmus ütött tanyát. És úgy lesz, miként a globalisták szeretnék:
 lassan elvész a Pál utcai fiúk, a Robinson, Fekete István Tüskevára,
 Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey, Arany költészete, Jókai száz meg száz
 felejthetetlen hőse. Ott apránként le lehet majd tagadni Móricz
 Zsigmondot, s hogy egyáltalán élt Gyóni Géza, Nagy László, Illyés
 Gyula, Sütő András, Német László vagy Kányádi Sándor.

 OTT, ahol az orvost, a rendőrt, a papot és különösen a pedagógust az
 éppen uralkodó hatalom nem fizeti meg kellő megbecsülés mellett ott a
 nemzetet a tekintélynélküliség barbár útjára akarják lökni.

 És cselédsorba a 21.-ik században.

 Wass Albert írja: "aki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát,
 igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek
 egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége - a Te veszteséged is."

 Mert, ha nem így tesszük, úgy némaságunkkal és bénaságunkkal hitelessé
 tesszük valamennyi, galád mozdulatukat.

 A Magyar Kultúra Napján, csodálatos nemzeti közbenjáró imádságunk
 születésének évfordulóján tehát szomorúsággal kell megállapítanunk,
 hogy:

 Magyarország bajban van!

 S legelsőül azért, mert 93 ezer négyzetkilométeres ország az egyetlen
 a világon, amely saját országával van körülvéve.

 Magyarországot - viharos, ám gyönyörű történelmével, máig példát adó
 kultúrájával, évszázadok óta a mai napig csodált művészetével - a jövő
 magyar generációjának kell átadnunk.

 Mert Magyarországot, a mi Hazánkat, csupán megőrzésre kaptuk elődeinktől.

 Magyarországot tehát meg kell menteni!

 Kölcsey szavaival kérjük ezt, Himnuszunk utolsó versszakával:

  Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának,
  Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának,
  Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt,
  Megbűnhődte már e nép
  A múltat s jövendőt.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

 Kezet csak megfogni szabad...
 Elveszíteni vétek... Ellökni átok...
 Egymásba simuló kezek tartják össze az Eget s a Világot.
Albert Camus